Baleset

Nov.20. Hazaértem és töltöttem egy pohár bort. De csak azért, mert erősebb nem volt itthon.

Ilyentájt nagy a forgalom az iskolánk környékén. Amikor leléptem a járdáról, még nem kanyarodott be a busz a suli melletti kis utcába, de amint átértem a túloldalra már hallottam a puffanást, fékezést, jajgatást a hátam mögött. Visszafordultam és odarohantam, a bácsi ott feküdt a busz alatt. Nem mertem hozzányúlni, csak integettem a sofőrnek, hogy siessen, jött is ijedten, kihúzta az öreget, odaültette a járdára. Mögé álltam, tartottam szegényt, simogattam az arcát, nyugtatgattam, ő meg csak jajgatott fájdalmában. Csúnyán roncsolódott a lába és erősen vérzett. Egy nagyon kedves, talpraesett fiatalember hívta rögtön a mentőket, a sofőr intézkedett busz ügyben, mert rengeteg utasa volt, vidékiek. Nekem meg a szívem szakadt meg a kis öregért, és képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, hogy ha én nem rohanok annyira, a bácsi sem lép le utánam az úttestre. A mentősök gyorsan kiértek, átvették az irányítást, én meg nekidőltem a falnak és próbáltam nem elájulni, rettentő rosszullét jött rám hirtelen. Aztán csak néztem, ahogy a mentőbe teszik, a kopott cipőjét, ami leröpült róla az ütközéskor, a kiömlött tejet az úttesten, a járdára dobott szegényes kabátját, a helyszínelő rendőröket, és elsírtam magam. Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára. Jött egy ismerősöm, aztán egy kolléganőm is, elindultam velük hazafelé, miközben a szirénázó mentő elhúzott mellettünk.
Nem vagyok jól.