Kell ott fenn egy ország...

Nov.1. Régen volt már ennyire szomorú, barátságtalan, nyálas idő Mindenszentekkor, mint ma. Legtöbbször csak a szél miatt aggódunk, nehogy elfújja a gyertyákat, mécseseket, most viszont tipródhatunk majd a sárban, és ázhatunk a sírok mellett fagyoskodva.
Reggel kimentem virágért a piacra, szakadt az eső, mégis tömeg volt, ügyeskednem kellett, nehogy megsérüljön a szép csokrom. A délelőttöt sütéssel töltöttem, megígértem gyermeknek, hogy készítek kakaós csigát, legalább átmelegedtem a sütő mellett a konyhában.

Ünnep ide vagy oda, nincs sok kedvem kimozdulni itthonról. Tegnap volt egy pillanat, amikor az előrejelzést látva kis híján telefonoztam anyukámnak, hogy ki kéne menni a temetőbe, és nem hagyni mára a gyertyagyújtást, de aztán ismerve fafejű családom begyöpösödött szokásait, hogy mindent a napján kell ünnepelni, végül mégse tettem meg. Lehet, egy próbát mégis csak megért volna.
Ma korán ebédelünk és egy óra körül indulunk, mire végigjárjuk az összes temetőt, így is be fog sötétedni. Azt én szeretem, ilyenkor legszebb a temető, minden síron pillognak a lángocskák, megható, melengető érzés.

Arra gondoltam, hogy a mai naphoz ez a dal illik a legjobban.

Mindenkinek békés megemlékezést kívánok!