Az én karácsonyom

Jan.1. Utáltam az idei karácsonyt. Ezen még az sem szépít, hogy a karácsony egy békés, szívmelengető ünnep, volt fa meg ajándékok, meg ünnepi kaja, meg szép ruha, sőt életemben először összehoztam egy olyan sütit, ami nemcsak finom volt, de jól is mutatott. Szóval semmi okom nem volt rá, hogy a pokolba kívánjam az egészet .Csakhogy én már előre utáltam a karácsonyt.
Nyilván semmi köze nem volt ehhez annak a ténynek, hogy piszokmód kimerült voltam, testileg-lelkileg-agyilag, meg amit még akartok. 24-én volt egy meglehetősen agresszív pillanatom, amikor kis híján odacsapkodtam mindent a konyhakőhöz, mert úgy éreztem, összeesem és megnyúvadok ott helyben, ami azért, valljuk be, elég nagy attrakció lett volna, ismerve a konyhám méreteit. Mondjuk előtte pár nappal már kipróbáltam ezen műveletet az utca kövezetén, amit olyan jól felsikáltam a térdemmel, hogy utána alig bírtam lábra állni, és komoly megfontolás tárgyává tette, hogy a gyermektől kapott csini ruhában díszelegjek-e a karácsonyfa mellett.
Egyébként teljesen jól álltam anyagilag is, ebből kifolyólag időben megvettem minden ajándékot, kaját, piát, úgy meg volt szervezve minden, mint a franc! Höhö!
Hát először is nem kaptam meg a pályázati pénzemet. Ellenben kaptam egy kis jutalmat, de abból rögtön kifizettem egy adósságomat, hogy ne menjen rá több kamat. Gyermeknek elkezdtem fizetni a diákhitelét, ugyanis csak akkor lehet halasztani, ha felsőfokú intézményben tanul, középfokú az smafu, senkit nem érdekel, hogy még nincs munkaviszonya. Karácsony előtt három héttel megpendítették, hogy az átszervezés miatt valószínűleg csak január közepén kapunk fizetést, spóroljunk. Ezen röhögnöm kellett, persze csak kínomban, mert nem értettem, hogyan gondolják, hogy ebből a fizetésből finanszírozok egy húzós decembert, meg még félrerakok annyi pénzt, hogy január 18.-ig kihúzzuk, úgy, hogy 10.-ig kell kifizetnem a számláimat, a bankkölcsönt, gyermek albérletét, utazását és még együnk is. Rögtön el is döntöttem, hogy senki nem kap semmit, úgyis macerás kitalálni az ajándékokat, nem kell karácsonyfa, mert szemetel, és zsíros kenyér lesz lilahagymával a menü, mert az olcsó és laktató, ráadásul gyermek nem is szereti, kevesebb is megteszi. Ja, és a bónusz, hogy nem kell készülődni, legalább jól kialszom magam. Grincs Motyi színrelépett!
Na, persze, hogy csak átmenetileg. Mert azon kívül, hogy napról napra jobban utáltam a karácsonyt, azt azért mégsem bírtam megtenni, hogy elrontsam másokét. Szóval megint nem fizettem ki néhány számlát, és lett fa meg ajándékok, és összeszorított foggal vettem libát ünnepi vacsorának. Ezenkívül fütyültem a fenyegetésre, és a fenekére vertem az összes pénzemnek (értsd: telepakoltam a hűtőt), legfeljebb két hétig maradékot eszünk és kikapcsolom a telefonom, hogy ne idegesítsen a bank. És még az is lehet, hogy kapunk időben fizetést, meg ahogy Móricka gondolja.
Ja, és volt ám családi kaland! Fenemód csodálkoztam, hogy idén az apu nem csinált cirkuszt karácsonykor, ahogy azt szokta. Még jó, hogy nem ringattam hamis illúziókba magam, mert nem maradt el, csak másképp időzítette. Tegnapelőtt kora délután lelépett otthonról egy kanál párolt káposzta miatt (nem röhög, együttérez!), és este nyolckor még nem volt sehol. Szegény anyu agyonidegelte magát, merre lehet, mert a telefonját sem vette fel. Persze én is próbálkoztam egy órán keresztül hiába, szóval kilenc órakor úgy döntöttünk, hogy megkeressük. Na, és mivel már volt hasonló akciója, és akkor a Balatonon kötött ki, hát fogtuk magunkat és lementünk. Csakhogy ott nem volt. Veszprém körül jártunk, és éppen eldöntöttük, hogy a következő lépés a rendőrség lesz, amikor az öcsém telefonált, hogy előkerült, otthon van. Szerintem olyat csinált, mint még soha, vagyis kocsmázott, ezt abból sejtem, hogy végül sikerült vele beszélnem telefonon, és elég zavarosan beszélt, mint aki beivott kissé. Persze nem firtattam, merre járt, örültem, hogy nem esett baja. Meggondolatlan, önző ember, úgy viselkedik, mint egy gyerek.
Hát ilyenek vannak.

Szeretném megköszönni a karácsonyi és újévi jókívánságokat, amiket kaptam. Nagyon kedvesek vagytok, bocsánat, hogy nem válaszoltam. Nem vagyok jó passzban, de majd biztos leszek valamikor.
Én nem kívánok boldog új évet, inkább csak azt, hogy legyen egy fokkal jobb, mint volt. Olyan világot élünk, hogy csak nagyon apró lépésekkel tudunk előrébb jutni, és minden lépés után jól meg kell kapaszkodni, hogy vissza ne csússzunk. Néha könnyebb, néha nehezebb tartani magunkat, és olyan is van, hogy az összeomlás szélére kerülünk. Mint most.

Baleset

Nov.20. Hazaértem és töltöttem egy pohár bort. De csak azért, mert erősebb nem volt itthon.

Ilyentájt nagy a forgalom az iskolánk környékén. Amikor leléptem a járdáról, még nem kanyarodott be a busz a suli melletti kis utcába, de amint átértem a túloldalra már hallottam a puffanást, fékezést, jajgatást a hátam mögött. Visszafordultam és odarohantam, a bácsi ott feküdt a busz alatt. Nem mertem hozzányúlni, csak integettem a sofőrnek, hogy siessen, jött is ijedten, kihúzta az öreget, odaültette a járdára. Mögé álltam, tartottam szegényt, simogattam az arcát, nyugtatgattam, ő meg csak jajgatott fájdalmában. Csúnyán roncsolódott a lába és erősen vérzett. Egy nagyon kedves, talpraesett fiatalember hívta rögtön a mentőket, a sofőr intézkedett busz ügyben, mert rengeteg utasa volt, vidékiek. Nekem meg a szívem szakadt meg a kis öregért, és képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, hogy ha én nem rohanok annyira, a bácsi sem lép le utánam az úttestre. A mentősök gyorsan kiértek, átvették az irányítást, én meg nekidőltem a falnak és próbáltam nem elájulni, rettentő rosszullét jött rám hirtelen. Aztán csak néztem, ahogy a mentőbe teszik, a kopott cipőjét, ami leröpült róla az ütközéskor, a kiömlött tejet az úttesten, a járdára dobott szegényes kabátját, a helyszínelő rendőröket, és elsírtam magam. Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára. Jött egy ismerősöm, aztán egy kolléganőm is, elindultam velük hazafelé, miközben a szirénázó mentő elhúzott mellettünk.
Nem vagyok jól.

Nov.2. Na, persze, bezzeg, hogy ma süt a nap!

Tegnap este úgy értünk haza, mint a kisdisznók. Ez annak okán történt, hogy apám falujának régi temetőjében fél óráig keresgéltük apu dédapjának a sírját, térdig érő sárban és szakadó esőben. Ezt a műsort egyébként minden évben eljátsszuk, mert csak hozzávetőleg lehet megjegyezni, hol is van, ugyanis a sírok összevissza hevernek, a keresztek nagy része már letörött vagy kidőlt, a feliratok pedig olvashatatlanok. Most speciel azért nem találtuk, mert tavaly a fejfa még állt, most viszont már a földön hevert összetörve, ráadásul pont ott tört ketté, ahol a felirat van, már ami még olvasható belőle. Csoda, hogy ráleltünk. Mire ideértünk a nagy temetőbe, már nagyon fáztunk, mert természetesen úgy kapott el minket az eső, hogy az esernyő éppen az autóban maradt, szóval csuromvizesek voltunk egytől egyig. De, hogy milyen szép volt még így is a temető! Sajnos a gyertyák eláztak, de a mécsesek gyönyörűen világítottak a sötétben. Nagyanyámék sírján csodaszépek az árvácskák, hála az idei ősznek, és az idén nem is loptak belőle, ahogy szoktak. Kicsit néztük a közös megemlékezést is, aztán anyu hazafuvarozott minket. Itthon vettem egy forró zuhanyt, csináltam magamnak egy finom, fűszeres, boros teát, aztán csak hevertem egész este a puha takaró alatt.
Azon gondolkodtam, milyen ijesztően fut az idő. Éppen tíz éve, hogy meghalt egy kedves barátnőm, aki két évvel volt fiatalabb nálam. Minden évben gyújtok neki is mécsest, de csak most tudatosult bennem, mennyi ideje már, hogy nincs köztünk. Akkoriban még én is csak harmincas voltam, nehezen dolgoztam fel a halálát, most viszont közelebb járok az ötvenhez, mint a negyvenhez. Már nem befelé, hanem kifelé megyek, és ez megrémiszt, annyi még a dolgom erre a kevés kis időre. Remélem, ad a jó isten egészséget még egy darabig.
Az a furcsa, hogy azelőtt sosem jutottak ilyenek eszembe a temetőket járva. Az idén valahogy ilyen érzések jöttek rám. Fene érti.

No, de itt az ideje nekiesni a mai napnak! Csak mert eddig még a kávézáson kívül semmit se csináltam. Lehet, összerakok egy bakancslistát. Csóközön! :)

Kell ott fenn egy ország...

Nov.1. Régen volt már ennyire szomorú, barátságtalan, nyálas idő Mindenszentekkor, mint ma. Legtöbbször csak a szél miatt aggódunk, nehogy elfújja a gyertyákat, mécseseket, most viszont tipródhatunk majd a sárban, és ázhatunk a sírok mellett fagyoskodva.
Reggel kimentem virágért a piacra, szakadt az eső, mégis tömeg volt, ügyeskednem kellett, nehogy megsérüljön a szép csokrom. A délelőttöt sütéssel töltöttem, megígértem gyermeknek, hogy készítek kakaós csigát, legalább átmelegedtem a sütő mellett a konyhában.

Ünnep ide vagy oda, nincs sok kedvem kimozdulni itthonról. Tegnap volt egy pillanat, amikor az előrejelzést látva kis híján telefonoztam anyukámnak, hogy ki kéne menni a temetőbe, és nem hagyni mára a gyertyagyújtást, de aztán ismerve fafejű családom begyöpösödött szokásait, hogy mindent a napján kell ünnepelni, végül mégse tettem meg. Lehet, egy próbát mégis csak megért volna.
Ma korán ebédelünk és egy óra körül indulunk, mire végigjárjuk az összes temetőt, így is be fog sötétedni. Azt én szeretem, ilyenkor legszebb a temető, minden síron pillognak a lángocskák, megható, melengető érzés.

Arra gondoltam, hogy a mai naphoz ez a dal illik a legjobban.

Mindenkinek békés megemlékezést kívánok!